Adósságcsapda

Para-Kovács Imre

2005. 03. 30. · Hócipő 2005/07

Felébredtem, és arra gondoltam, hogy polgár vagyok.
Régebben rockandroll-értelmiségi voltam, de már elmúlt, valamint jó fej is voltam, de az is. Mára ez maradt, a hónap elején befizetendő törlesztőrészlet bizonyossága: az vagyok, akinek ad kölcsön a bank, és aki érdemesnek találtatik az eladósodásra, bíznak benne, tudják: 15 éven keresztül törleszteni fog, mert polgár, aki megteheti.

A második gondolatom az volt, hogy megnézem a laptopomon, mit kell csinálnom, de nem találtam az ágy mellett, ahol heverni szokott, úgyhogy lemásztam a galériáról, és körbenéztem a lakásban.
Szép nagy lakás, 15 évig fogom törleszteni, 62 négyzetméter, a laptop pedig kicsi és lapos. A szerkezetet egy erre a célra vásárolt hátizsákban hordom magammal, ha menet közben is írni akarok, a forgalmazó útmutatásához tartva magam, miszerint a laptopot ne laptoptáskában hurcolásszuk, mert akkor mindenki tudni fogja, hogy mit viszünk, hanem a hasonló biztonságot nyújtó, azaz párnázott és merev hátizsákban, amiről azt gondolják az emberek, uzsonnacsomag.

A hátizsákot sem láttam sehol.
Három macska érkezett, és figyelmeztettek, hogy mi a kötelességem. Konzervet nyitottam, és macskát tömtem, evvel ellesznek egy darabig.

A macskákat nem érdekelte a laptop, amit tökéletesen megértettem, életük egyszerű és mégis titokzatos, problémáik evilágiak, illetve amennyiben nem, nem kötik az orrunkra. Megoldják maguk, nem kérnek segítséget. A rangidős például néha leül a semmi elé, és mereven nézi hosszú perceken át, követi a semmi mozgását, figyeli, mi történik benne. Kissé nyugtalanító látvány, de már megszoktam.

Kétlaki életet élek, a kedvesemnél van a cuccaim fele. Ott voltam tegnap is, ott írtam volna, ha lett volna hozzá kedvem, biztos ott maradt a szerkezet, nem kell aggódni, mivel elég kevés időt töltök az utcán, nem szoktam beülni sehová, nem vagyok kint, ha értik, mire gondolok.

Eltelt egy nap.
Másnap megkérdeztem tőle, hogy nála van-e a hordozható komputer, de azt válaszolta, hogy nincs, egészen biztosan az irodában hagytam, ahová hetente egyszer elmegyek értekezni, mert értekezni jó, az mozgatja a világot, meg állítólag a szerelem.
Meg a Szuperbuli - Áder Jánossal. Találjanak ki Önök is műsorokat.
Vasárnap nincs nyitva az iroda, hétfőn nyitva van, de nem tudom a telefonszámát, úgyhogy átballagok, felmegyek, belépek, és kérdezek.
De nem, nem hagytam itt.

Három nap telt el, és csak most hasít belém a félelem: elveszett, nincs többé, nekem annyi, benne volt életművem egy jelentős része, valamint készülő könyvem második fejezete, a Gyermekkor, melyben azt mesélem el, hogy én is voltam gyerek, és akkoriban sokkal kisebb volt a pofám, viszont többet mozogtam, valamint apám is volt, aki nevet változtatott, valamint bajuszt növesztett, miután elvált. Elvált tőlünk.

Azért ez nem volt ennyire egyszerű, a készülő könyvben is legalább harminc oldalon keresztül fejtettem ki, amit nem egyszerű rekonstruálni, most is csak ennyi sikerült.
Biztos Önöknek is volt apjuk, elképzelhetik.

Maradt a taxi, a megbízható, barátságos vállalat, amelyik rendszeresen fuvaroz engem díj ellenében, hogy ne kelljen megismernem a villamost.
Nem látták, nem volt nálam, nem tudnak semmit, nem találtak.

Itt elkezd egy jeges marok kaparászni a gyomrom körül, készen arra, hogy bármelyik pillanatban megragadja a nyelőcsövemet, és annál fogva kifordítson, hogy megismerje végre belsőm, milyen is odakint (idekint).

Megismételhetetlen, misztikus pillanat, ahogy elér a felismerés a tudatos zónába, ahogy megérkezik a parancs: tessék káromkodni, mert itten most vesztve van, veszítve minden, ami fontosnak tűnt, vagy az is volt esetleg, és nincs olyan Kürt Kft., amelyik visszacsinálja, amelyik megtalálja a szöveget a nem létező vincseszteren.

Könnyű tavaszi infarktus, éppen csak meglegyint.
Egy olyan műsor is kellene egyébként, amelyet Heller Ágnes és Ganxta Zolee vezet.
Csak úgy mondom. Miheztartás végett.

A taxi hátsó ülésével az a baj, hogy új és új utasok szállnak be oda, anélkül, hogy a sofőr ellenőrizné minden kiszálló után az otthagyott dolgokat. Minek is nézné, ha valami ketyeg - kiugrik, ha valami ugat -, telefonál.

A hátizsák nem ugat, nem ketyeg, elvan csöndesen, mint házelnök az interpellációk után.
A magyarok nem lopnak, viszont tévednek néha, beszállnak egy bérgépjárműbe, és azt hiszik, hogy az ott heverő hátizsák az övék, nem is kérdeznek, csak a hátukra veszik, és elballagnak vele. Nem emlékeznek jól. Nincs rövid távú memóriájuk.

Szegény magyarok.
Otthon aztán kibontják a zsákot, és rájönnek, hogy nem az övék, nem is volt laptopjuk, nem is tudnak írni.
Mit tegyenek?
Nem emlékeznek már, honnan került hozzájuk, jobb esetben odaadják a gyereknek játszani. Jáccál, Petike!
Rosszabb esetben bevernek vele egy szöget, és berakják a szerszámos ládába.

Én meg ülök a gépem, a nagy, telepített, stabil gépem előtt, és szomorkodom. Ezentúl csak otthon dolgozom, nem megyek sehová, nem írok sehol máshol, csak abban a levegőtlen, ám barátságos lyukban, amit dolgozószobaként jelölt ki nekem a világ.
Ide most halk zenét kérek, fátyolos női hanggal, köszönöm.

Teljes kiőrlésű, biopászka kapható - olvasom, és a kedvem jelentősen javul.
Mindenesetre arra kérem a feledékeny magyart, aki jelenleg egy laptoppal többet birtokol, mint a múlt héten, hogy nyissa meg a gépet, indítsa be a rendszert, majd másolja ki a dokumentumok mappát egy CD-re, amit nyugodtan küldjön el nekem.
A zsákot és laptopot nyugodtan tartsa meg, a heteken belül bekövetkező, megmagyarázhatatlan, de halálos betegségéhez nekem nem lesz semmi közöm.

A fentebb vázolt polgárosodási folyamat következményeként havi törlesztőrészletem laptopnyi minden alkalommal. Minden hónapban egy laptopot befizetek, ezért csekély a valószínűsége, hogy egyhamar újat vásárolok.

Meg akarok halni.
Köszönöm, hogy meghallgattak.