Hitler kaput!

Trunkó Barnabás

2005. 02. 16. · Hócipő 2005/04

A német filmforgalmazók egy kicsit azért paráztak, amikor tavaly szeptemberben odahaza útjára bocsátották az első négyszáz kópiát. Botrány lesz, vagy kasszasiker? Is. Az első héten félmillió német polgár ült be a moziba, s mindössze egyszer kellett kihívni a rendőröket: Berlin keleti felében, egy multiplexben az ifjú újfasiszták karlendítéssel üdvözölték a vásznon megjelenő Führert! De aztán egy sztárügyvéd kidumálta, hogy a fiatalok csak a perecesnek integettek, és különben is az előcsarnokban valaki megkínálta őket cukorkával.

Azóta a film átkelt az óceánon, s jövőre állítólag ott lesz az Oscar-jelöltek listáján is, talán éppen a mi Sorstalanságunkkal fogja összemérni magát.

Az ember eleve katartikus állapotban ül be a nézőtérre, hiszen tudja, hogy mi lesz a film vége. Ez azért megnyugtató! Így aztán váratlan cselekményi fordulatok sincsenek, s az ember már előre szörnyülködhet, amikor a bunkerben először pillantja meg a casting során igen körültekintően kiválogatott Goebbels gyerekeket, akiket majd anyjuk egy kórházi ápolónő precizitásával fog kiirtani. Mivel a Führer nyilvánosan soha nem mutatkozott a szeretőjével, Goebbelsné lett a Birodalom igazi First Ladyje, aki egyébként az egész stáblista legizgalmasabb figurája: fogadni mernék, hogy hamarosan filmvászonra kerül az ő teljes sztorija is.

Mellette Eva Braun is teljesen elhalványul, s úgy sodródik a vég felé, hogy annak bekövetkezte nem csak ismert tény, de a filmvásznon szinte természetesnek is tűnik.

A berlini bunker azonban Hitler személyi titkárnője, Traudl Junge szemszögéből elevenedik meg előttünk, bár ez nem igazán jó kifejezés. A szerepet Alexandra Maria Lara alakítja, a forgatókönyvben szigorúan rögzített, már-már bájos naivsággal, pedig a művésznőnek akár eredeti élményei is lehetnek a zsarnokságról, hiszen Alexandra Platareanu néven Bukarestben látta meg a napvilágot, ám szüleivel együtt 1982-ben sikerült útlevelet kapnia.

A forgatókönyv egyes jeleneteit fegyelmezetten másolták át az azóta elhunyt titkárnő emlékirataiból, valamint Joachim Fest elhíresült Hitler-tanulmányából, és remake-elték a filmarchívumban fellelt összes korabeli snittet: sőt még a kameraállások is hátborzongatóan azonosak. A jövőben a Spektrum vagy a Discovery Chanel történelmi összeállításait nézvén aligha tudjuk majd megkülönböztetni, hogy a felvétel eredeti-e, vagy a Hirschbiegel-filmből való.

Kerülgetem itt a forró kását, de előbb-utóbb írni kell Hitlerről is. Legyünk tárgyilagosak: várható volt, hogy a bukás után hatvan évvel valaki - mondjuk a német filmesek - előállnak egy árnyaltabbnak szánt Führer-képpel! Igaz, hogy ez a francnak sem hiányzott, de hat évtized távlatából akár már a „történelmi hűség” kívánalma is felböffenhet. „A diktátor is ember!” - sejtetik az alkotók. Hogy valóban ilyen volt-e Hitler, azt soha sem fogjuk megtudni, csupán az bizonyos, hogy egy végtelenül naiv gépírónő ilyennek látta. Valahányszor megpillantotta a vega menüt jóízűen pampogó Führert, mindig a jóságos bajor nagyapja juthatott az eszébe, aki talán még a térdén is lovagoltatta. Hitler a filmben nagyon figyelmes a hölgyekkel, és igen lovagias a főépítészével, Albert Speerrel is, aki a spandaui naplójában azért karakteresebb képet rajzolt Hitlerről, mint az emlékfilm készítői. A Führer legendás dühkitöréseit csak akkor láthatjuk, amikor a jobb sorsra érdemes tábornokaival üvöltözik a Birodalom térképe fölött. Pedig a Reich akkor már ráfért egy berlini várostérképre.

Wim Wenders - nyilatkozatai szerint - utálja ezt a filmet, mert az alkotók képeskönyvvé butították a háború végét jelentő epizódot, anélkül, hogy állást foglaltak volna. A tétova kritikusok is a főszereplő Bruno Ganz dicséretébe menekülnek, bár sokan Anthony Hopkins 1981-es Hitler-alakításának (The Bunker) reinkarnációját vélik felfedezni. De tárgyilagosan azt is hozzáteszik, hogy Ganz jobban hozta a Parkinsont.

Jó még a filmben Blondi, a Führer kutyája, ami a rendező avatott színészvezetését dicséri, hiszen Hirschbigelnek ebben komoly gyakorlata van; tucatnyi Rex felügyelő filmet is jegyzett már.

A pecízen megépített és már eredetileg is praktikusnak szánt belső bunkerterek és a romba dőlt Berlint ábrázoló utcaképek között óriási a vizuális ellentmondás. A rendező panaszkodott is, hogy hatvan évvel a háború után, az egykori vesztes Birodalom területén nem lehetett olyan helyszínt találni, ahol a szétbombázott Berlinben játszódó snitteket leforgathatták volna.
Ezeket a jeleneteket kénytelenek voltak Szentpétervárott felvenni.