Postafordulta

Megyesi Gusztáv

2008. 03. 12. · Hócipő 2008/06

Most, hogy túl vagyunk a Magyar Köztársaság államformáját, politikai berendezkedését, múltját, jelenét és jövőjét, valamint a lakosainak habitusát és szokásait alapvetően megváltoztató népszavazáson, csupán egyetlen kérdés maradt megválaszolatlan: mi legyen a postásokkal?

Mint ismeretes, napokkal ezelőtt még úgy volt, hogy elbukik a népszavazás s végóráit éli a magyar nemzet, ugyanis egy kecskeméti postás pontosan ezernégyszáz népszavazási értesítőt égetett el, pontosan huszonnyolc kecskeméti utca lakóinak tiport a méltóságába és állampolgári jogaiba. A Magyar Posta azonnali hatállyal elbocsátotta az illetőt az állásából, rendőrségi följelentést is téve ellene, megállapítván, hogy az egyébként fiatal kézbesítő nem valami elvetemült gazember, vagy ami ezzel ekvivalens: vizitdíj-, kórházinapidíj- és tandíjbarát, nem akart ő semmi rosszat, csupán „megrémült a feladattól”, hogy neki most huszonnyolc kecskeméti utcában ezernégyszáz értesítőt kell kézbesítenie.

A rémület pedig, tudjuk, nagy úr.

Nem szólna, persze, az ember semmit, a mi utcánkban legutóbb a pék rettent meg a feladattól, olyannyira, hogy egy ellenőrzés során kiderült, az egykilós kenyerei csak kilencvenhárom dekát nyomnak, de maradjunk a postánál. Nem sokkal a kecskeméti eset előtt egy debreceni postás 732 értesítőt nem adott át a címzetteknek, hanem ehelyett elásta azokat a kertjében, majd tettét azzal magyarázta, hogy úgy érezte, nem tudott volna határidőre végezni a feladattal.

Itt jegyzem meg számos állampolgár társam nevében, hogy nem kell az efféle magyarázatoknak feltétlen bedőlni. Mert például most olvastam, hogy Japánban, amikor egy vonat vezetője látta, hogy hazája történelmében először nem fog a vasúti szerelvény a menetrendben megadott időpontra beérni az állomásra, hanem legalább tíz percet késik, megrettenve a szégyentől, nem felgyújtotta azt a vonatot, sőt még csak el sem ásta rettenetében, hanem egyszerűen végzett magával.

Amivel nem akarnám én a szeppukut vagy a tengerbe ugrást javasolni se a honi postásoknak, se a honi vasutasoknak, csak jelezni kívántam, hogy feladattól való megrettenés esetén az égetésen és elásáson túl még számos alternatíva lehetséges. Levélmegsemmisítési ügyekben amúgy erősen disztingválnék, mert a két postás tette között óriási különbség van. A rendőrségen, majd persze később az ügyészségen nyilván mindenki azt fogja latolgatni, hogy ha az egyik postás 732 értesítőt ás el a kertjében, akkor az a bűn súlyát tekintve hogyan viszonyul a másik postás által tűzbe vetett 1400 értesítő megsemmisítéséhez, magyarán szólva nagyon kíváncsi leszek, hogy hány év börtönt javasol az ügyész az egyik postás, és hányat a másik esetében. Mert itten minőségi, sőt súlyos kulturális különbségről van szó.

Azt, hogy a posta meglehetős hibaszázalékkal teljesíti feladatát, s eközben igen irritálni tudja a lakosság mindenféle azon törekvése, hogy az ő igénybevételével különböző üzeneteket, pláne csomagokat juttasson el távoli címekre, világtendencia. Karácsony után jelent meg, hogy a brit posta, amelyet mi hajlamosak vagyunk idealizálni, minthogy ha lassan is, de megbízhatóan dolgozik, értve ezen, hogy még ma is folyamatosan érkeznek London környéki településekre első világháborús üdvözlőlapok, szóval, hogy ez a brit posta „kétmillió karácsonyi ajándékot veszített el” legutóbb, ami azért is elgondolkodtató, mert ennyi csomag felgyújtását vagy elásását elég problémás észrevétlenül kivitelezni.

Hanem a mi egyik postásunk éget, a másik viszont ás. Az első mindenképpen barbár cselekedet, a postai egyenruhához és az alig két hete vételezett, háromszázezer forintos, újdonatúj szolgálati biciklihez semmiképpen sem méltó. A lelkiismeretes postás ugyanis mindig gondol az utókorra. Ezt azért mondom, mert a levélgyújtogatáséval egy napon megjelent egy másik postai hír is, miszerint Jeruzsálem óvárosától nem meszsze, kissé keletre, az i. e. VIII. századból származó, postaszolgáltatásról árulkodó leleteket, cseréptöredékeket, agyagpecséteket találtak a régészek; a tudósok most azon tanakodnak, hogy ezeket a leleteket vajon az idő vastag aranypora temette-e a föld alá, vagy már eleve az akkori postás ásta el, szintén megrettenve a rá kirótt feladattól.

Nem szólva arról, hogy midőn a postás a kerítésének támasztja otthon a szolgálati biciklit, majd emésztőgödör nagyságú vermet ás a szóban forgó országrész leveleinek tárolására, azaz ásatást készít az utókor régészei számára, akkor munkát végez, ergo megizzad, elfárad, ami viszont mentálisan helyrehozza, s feledteti vele, hogy esetleg péntek délig sem lesz képes se ezernégyszáz, se pedig hétszázharminckét értesítőt kézbesíteni, pláne huszonnyolc utcában.

Amúgy postásvédelmileg mondom: ha egy ország megretten a vizitdíjtól meg a tandíjtól, a postás ugyan már miért ne rettenhetne meg kétezer levéltől.

S ha már éppen kétezer: a népszavazás hetében jelent meg az az ugyancsak postai hír, miszerint Újbudán is problémák merültek fel a kézbesítéssel, csak Budapest XI. kerületében nem a levelek, hanem a címzettek tűntek el: a kerületi önkormányzathoz kétezer értesítő érkezett vissza, mert a postások nem találták a tulajdonosokat.

Ők azóta sem jelentkeztek, úgyhogy én az önkormányzat helyében sürgősen elkezdenék ásni.