Véleményeim - 2005/03
Verebes István
2005. 02. 02. · Hócipő 2005/03
Hát akkor egyszerre csak most mégis felütötte fejét a kétely?!...Még ilyet!...
Megunták volna a banánt?!...
Betelt volna a pohár?!...
Megtört volna a jég?!...
Eddig ugyanis csak az ellenoldalról olvasztották azt - s persze, hiába!...
Vagy talán mégsem hiába?!
A fenét, onnan dehogynem!...
Az ellenoldal részéről való „reflexiók” közel hat-hét éve már, hogy hamvukba halnak. A balliberális értelmiség - akiket én ilyetén való megcímkézettségük alapján személy szerint alig ismerek fel, köztük ezen az alapon magamat még ritkábban és még kevésbé! -, szóval a „bal-liberális” értelmiség időnkénti felháborodásai, elképedései, támadásai, vagy akár óva intései is, mondhatjuk, vajmi sovány hatást gyakoroltak a Fidesz-elit, s tömeges felbuzdultjai belterjes rajongására. Ők hosszú-hosszú idő óta vakon hisznek, s többnyire anélkül, hogy sorsdöntően érdemi fordulatok bizonyították volna a politikai megfontolások és döntések sikeres voltát.
Noha azért nyilván valami oka ennek is kell legyen...!
Talán, hogy a karizma kikerülhetetlen és elismerésre méltó maradt...!?
Igaz lehet, hogy a kritika mindennemű elutasítása és a csodálat karbantartott erőnléte nagyon sokat segített a célszemély magatartásán. Hogy magát tartsa valamire...! Mondjuk: sokra. Sőt többre, mint ajánlatos. Ha egyszer nyilvánosan még kezet is csókolnak neki...! (Bár az, férfiember esetében, egy hölgytől még négy fal között is bizarr...!)
No meg az a sok boldog szempár, ami ráragyog: „hát mégsem vagyunk árvák! a gondviselés ismét megtestesült, lejön közénk, szól hozzánk, biztat, oktat, egyben tart...”! Ettől izmosodik ám a talentum, ettől fényesedik a szerep aurája, az angyalát!...
S akkor nyilván nincs csodálkoznivaló azon se, hogy a kisded-lelkűek környezetében szép lassan egyszer s mindenkorra jóságossá kényszeredik a mosolya, lelassul azt a bizalomgerjesztő tekintetét hordozó fejének fordulása, megmelegszik a másik kezét beborító két jóságos tenyere, bársonyossá válik a torkából óvatosan lélegző hanglejtése. „Szegény jó apuskám volt ilyen”, gondolják egyesek, de a sorból kifelejtik Kádárt, Rákosit, meg Horthy Miklóst.
A kézcsók előtt, közben, s utána amúgy meg semmi sem történik.
S ha történne is, mire való a történelmileg annyiszor kudarcba fulladt hódolat?!... Hát nem az a dolga neki - már amikor odakerül -, nem azért fizetik, hogy valami, bármi kevés, vagy annál valamivel több, de megjavuljon, megoldódjon, működjön ebben az országban?!... Ami adott esetben legföljebb is csak elismerésre méltó...! Többre pedig nem hiszem...!
Elmúlt századaink során ugyan hány tömeges rajongásnak lett a vége kisebb-nagyobb csalódottság...!? Na, ugye!...
Voltam vezető. A nálam tíz évvel idősebb K.-t hiába engedtem volna előre az ajtóban, nem, ő nem volt hajlandó belépni, csak mögöttem. A nálam tíz évvel ifjabb D.-nek felajánlottam, hogy tegezzen, nem, ő rendületlenül „igazgató úrnak” szólított és önözött. M.-t az első napon kellett lebeszélnem, hogy ebédet hozzon az irodámba. L.-nek rendre a szavába vágtam, amikor belefogott részletesen dicsérni módszereimet. A rangos szakszervezeti bizalmit, H.-t felhatalmaztam, hogy egy vitás kérdésben szegüljön szembe a gazdasági vezetőnk intézkedésével, akkor én is kénytelen leszek letenni annak foganatosításáról, nem, ő a társulat felé fordult, és „mellénk állt”.
A sikeres premierek utáni hamis elájulások elől a közeli park sötétjébe menekültem, mert naponkénti esetek sorában gyűlöltem meg, hogy nem vesznek emberszámba...! Mert igenis, az is az, ha valakit felmagasztosítanak, körbelihegnek, legendásítanak...!
Mindig naivul csodálkozom, hogy lehet képes ezt bárki élvezni...?! Holott hülye vagyok, mert biztos lehet...! Hiszen annyi a példa rá.
Azt pedig szögezzük le, hogy a hódolók éppúgy felelnek a kijózanodás után nyugtázott balsikerekért, mint maga a felmagasztosított, aki tűri a bókokat, aki nem tud betelni velük, akit az tart fogva. Kérdezem én: a szűk vezetésből valaki hogy nem szólal meg még időben, csak úgy négyszemközt, hogy: „te, öreg, ennek nem lesz jó vége”!... Miért csak akkor indul be a bírálat dömpere, amikor már nyilvánvalóan a rossz vég fenyeget?!
S mégis, miközben megvetem, ugyanakkor egyszersmind én magam is csodálom a tévedhetetlenség öntudatos vállalását...! Bevallom: különleges képességnek tartom. No meg nagyon nagy csacsiságnak is...! Mert ideig-óráig az kondicionál, konzervál ugyan, de mindvégig soha. Vajon valamennyi törzsvendég ott lesz-e majd a következőkben ácsolt tribünökön?!...
Mert hát elkezdődött az „elemzés”...! Csak az a baj, hogy tovább, feljebb lépni aligha lehet. Ha lehet is, az már csak kizárólag erőszakkal megy. Azzal is addig, ameddig...! Vagyis innen kizárólag visszaút mutatkozik...!
Nehéz ügy.
Egy tragikus sorsú fiatalembert szívósságában túlbecsülve megbíztak egyszer egy igen nagy, talán a drámairodalom legnagyobb szerepével. A fiatalember csak alkatilag volt alkalmas a szerepre, amúgy nehezen viselte a gyűrődést. Megrészegült. A szó szoros értelmében is. Aztán egy előadás félbe maradt, mert a szerző szándékainak már tűrhetetlenül mondott ellent az ittas motyogásban való tehetetlenség katyvasza. A közönséget hazaküldték, az igazgató felmondott a vétkesnek, a kollégák pedig még jelmezükben ültek az öltözőben tehetetlenül és némán. A fiatalember maga sem szólalt meg sokáig, majd hirtelen idétlenül széttárta karjait, és azt kiáltotta a kínos csöndbe: „elkoptam köztetek”!!!...
A fiatalember különleges tehetségű valaki volt. Ma már nem él.
Melyik szóra terhelhető a felelősség firtatása, az „elkoptam”-ra, vagy a „köztetek”-re?!...