II. 23., vasárnap
A Visegrádi utca 38/C lakói iszonyatos kopácsolásra ébredtek az ünnepi szendergésből. Sefcsik, a görény, tett-vett az udvaron, éppen szobrot készült emelni magának.
- De hát ez egy görény - vélte Rácz Anti, amikor apercipiálta, miről van szó.
- Görénynek görény, de nincs még szobra - törekedett a konszenzusra Varga Zsuzsa, aki toleráns volt Sefcsikkel, mert annak idején még pártvezető korukban együtt üldözték őket a párt vezetői.
- A talpazat már rég megvolt, itt őrizgette a légópincében - mondta Bing bácsi, aki renováláskor ragaszkodott a fafűtéshez.
- Ja, csak hogy most át kell aztat gravírozni, merthogy változott a szöveg - szakértett László úr a harmadikról, aki ott volt a Sztálinszobor ledöntésénél, és újabban Leninre specializálta magát.
- Ezért volt jó a tetoválás - vélte Kovács testvér, aki szinte gyerekfejjel kezdett el politizálni az ostrom alatt - ott aztán nem volt utólagos humbug.
- Ezt én nézni se bírom - degusztálódott Sebella bácsi, a házmester.
- Akkor mondjon le, ha nincs magában politikai küldetéstudat - oktatta Varga Zsuzsa. - Hülye köztisztviselő - tette hozzá az értehetőség kedvéért.
- Ettől be se tudok majd menni a lakásba - háborgott Horkai, a táppénzcsaló.
- Maga fogja be a pofáját, ha még lopni is fog, lehet magából akár rendőrminiszter is, azt kap egy villát a Rózsadombon - bocsátkozott jóslásokba Winterstein a földszint kettőből, pedig Sefcsiket, a görényt, mindenki utálta, csak hát olyan méltatlan lett volna leállni vele. Így aztán a Visegrádi utca 38/C-ben lassan kiürült a gang, lassan megszokássá vált a kopácsolás és a meleg, kávészagú otthonokban lakók pályázatokat írtak, hátha felveszi őket a Sefcsik a szoborra mellékalaknak.
II. 27., csütörtök
Ma találkoztam egy felebarátommal.
Mert ő még a barátom, de nem tudom, én még a barátja vagyok-e neki.
Szeretem.
Nem úgy, mint egy megtérített kannibál, inkább mint egy ortodox vegetáriánus.
Most egy más kenyeréből eszünk.
Meleg barátsággal gondolok rá. És egyre forrósodok a fékhatástól.
Persze csak fékpofa kérdése az egész.
Anno... tőle tudtam meg, hogy már csak fékkel megyünk.
Levél: "Öreg! Ha hiszed, ha nem, nagyon szeretlek. Jó egészséget, és ne sétálj egyedül a Dunánál, mert még belövöd magad."
III. 2., hétfő
Méltán felhánytorgatható úttörőmúltam kedvenc játéka volt, hogy
kiraktunk a placcra székeket, mindig eggyel kevesebbet, mint ahányan
voltunk, és a csapatvezető pajtás (Zsuzsi néni) kiáltására (Most!)
abbahagyva a székek körüli rohangálást, mindenki megpróbált leülni.
Nézem az urakat, ahogy ugyanezt játsszák, azzal az apró különbséggel,
hogy több a szék, mint az ember, kiesni tehát nem lehet, ha tagja vagy
a csapatnak, előbb-utóbb leülsz valahová. Mégis nagy a tolongás, így
nem csoda, ha sokan azt se tudják, hol ülnek.
Erről a - Mennyi? - Száz. - Mi száz? - Mi mennyi? újbuzgóságról mindig a kockafejű gyártásvezető jut az eszembe.
Történt egyszer, hogy egy tévés stáb Radnóti Miklós özvegyéhez indult forgatásra, ám hiába csöngettek a megbeszélt időpontban, senki nem nyitott ajtót.
A kényszerszünetben tovább érlelendő a művészi mondandót, a stáb egy közeli vendéglátóipari helyiségben múlatta az időt, majd ismét felkerekedvén megbízták a gyártásvezetőt, mássza meg a lépcsőket, és nézze meg, mi újság. Járdaszéli ejtőzésükből egyszer csak arra riadtak, hogy az emeleti ablakban, mögötte Radnóti kicsit megszeppent özvegyével, ott áll a kockafejű gyártásvezető és üvölt:
- A spiné itt van, de a hapsi még nem jött haza!