Piknik

Fábry Sándor

1989. 12. 28. · Hócipő 1989/07

Spontánul kezdődött, vagy tizenöt esztendeje. Miután szeretett Piroskámat egy „Schweppes Tonic Water” feliratú hercig napernyővel végigzavargásztam a szozopoli kemping puha fövenyén, úgy éreztem, némileg visszanyertem önbecsülésem. Pihegve egy sziklára telepedtem és átadtam magam a megnövekedett szabadságfok bizsergető érzésének. Beretválkozni vágytam. Önberetva készülékem drága Piroskám jóvoltából már több nap óta a Sipkaszoros gyorsvizű patakjainak egyikében pihent, sok ezer bolgár és török harcos földi maradványainak szomszédságában. Elindultam hát, hogy beretvát szerezzek. Nem kellett volna tennem. Ha már akkor fogalmam lett volna, micsoda irdatlan lavinát indítok el ártatlannak tűnő cselekedetemmel, az életben nem borotválkozom, inkább bekerülök a Rekordok Könyvébe, mint a leghosszabb szakállú tadzsik kolhoztag.

Borotvakölcsönzés örve alatt ismerkedtem meg ugyanis egy szimpatikus berlini (Hauptstadt der DDR) házaspárral, Helmuth-tal és Anettével, valamint két szöszke kislányukkal, Heidivel és Grétivel.

Gemütlich elbeszélgettünk, a többnapos, barátnémmal való összezártság után jól esett végre valami emberi hang. Helmuth amatőr szakács (Hobbykoch) épp valami egyszerű egytálételt (Eintopf) rottyantott, melybe beleölte a KGST-élelmiszerkínálat szinte teljes keresztmetszetét a szovjet sprotnitól a bolgár birkafartőn és a mongol torkos borzon át a nagykőrösi lecsókonzervig. Hogy utána hány boát (BOOOOÁÁÁÁÁÁ! BOOOOOÁÁÁÁÁÁ!) találtam a sátor környékén, arról jobb nem beszélni. Azért címet cseréltünk.

És jöttek. Percre a több hónappal előbb jelzett időpontban. Hogy ezek honnan tudják fél évre előre, rejtély.

Betolták a krómozott lökhárítókkal relisített Trabcsit a gyöpre, rajta a klappfix. Varázsütésre, mint bűvész tenyerében a papírrózsa, létrával megközelíthető sátor bontotta ki szirmait a kocsitetőn.

Azóta minden nyáron jönnek. Minden nyáron biztosítanak, ha Berlinben járok. De nem járok.
Heidi és Gréti eladó lánnyá serdült. Szemrevalók, ropogósak. Ők már nem csak a bikinifölsőt dobják az orgonabokorra, mint mamájuk egykoron…

És jönnek a barátok, barátnők, boldog, boldogtalan. Egymásnak adják a címet.

Idén aztán elszabadult a pokol. A nyárutó, mint ismeretes, a kerti mulatságok jegyében zajlott. A budapesti, prágai, varsói nyugatnémet nagykövetségek kertjei - megannyi bacchanália. Termosflaschék, butánfőzők, Malteser Hilfswerk, kerítés fölött repülő kisdedek, zsákbanfutás, lepényevés, Hepiség, lampion.

Klaus, Hans, Szigi és a többiek, mintha megsejtettek volna valamit, soha nem látott számban özönlötték el kertünket. Fűnyírómat fegyelmezetten üzemeltetve, idegrendszeremet Radeberger Export Spezialokkal nyugtatva szlalomozok a békésen szundikáló hálózsákok között.
Bejelentkező levélről már régen nincsen szó. Szinte senkit se ismerek. Klaus, egy emzés rocker Suhl megyéből már nem is köszön, úgy jár-kel a kertben deszantcsizmájában, hogy olykor határozott gátlások ébrednek bennünk, saját jogainkat illetően. Hanzi vagy hat éve begyógyult a tangón újított bőrszerkójába, nincs az a kánikula, ami rábírhatná, hogy levegye. Diszkréten célzunk rá, mily frissítőek a Duna hűs habjai, erre megsértődik.
Valamelyikünk udvariasan megkérdezi, erdélyi menekült vagyok-e. Eszembe villan a bolgár anziksz, édes Piroskám, hogy tehetted ezt velem?!

A biokertészet jegyében a szigetmonostori Tüzépen vásárolt csinos csehszlovák „Tatra” típusú retyót állítok fel a kert végében. Aztán behúzom a zsalugátereket, gondosan kulcsra zárom a ház összes ajtaját, s a toalett hűvösében idegesen szivarra gyújtok.

Két világháborút és három-öt forradalmat megélt idős édesanyám neszesszerjét huncut mosollyal a hóna alá csapva a barátnéjához költözik.

Pluto nevű dobermannunkon az idegkimerültség jelei mutatkoznak, tikkel, körbe-körbe jár és rákapott a hullott szilvára. Jómagam komolyan fontolgatom, hogy menedékjogért folyamodom az endéká nagykövetségen, ahogy megzuhant keleti kémekhez és baloldali beállítottságú dél-amerikai popénekesekhez illik. Játszom a gondolattal, hogy hátralevő napjaimat Karl Marx Stadt/Kemnitz külsőn morzsolom le, távol a világ zajától és belépek a hobbikertészek Ernst Thállmann alapszervezetébe.

Alkonyatkor Greta Garbónak álcázva anyám jön látogatóba, kis szilkében ellátmányt hoz, s a rá jellemző szarkazmussal kérdi, miért nem hozunk létre legalább egy iciri-piciri efdéjot alapszervezetet, területileg.

Reggel, dacolva a veszéllyel, kitámolygok a kertbe. Sehol egy lélek. VEB-Zuckerwerk-Zwickau feliratú nápolyis papírt fúj képembe az őszies szél. Dörzsölöm a szemem, magamba csípek. Pluto hűségesen megnyalja a kezem. Nem álmodom.

Benyomom a tévét - mintha ösztönösen választ keresnék a történtekre - s mit látok, pikniket, méghozzá páneurópait. Atyaisten, nekünk tizenöt éve, minden augusztusban ez a mindennap!
A kissé még kényszeredetten mosolygó határőrök között, televíziós kamerák kereszttüzében ott látom Heidit, Grétit és a többieket, amint boldog mosollyal úgy hussannak át a zöld határon, a költővel szólva, mint huzat a házon.

Na evvel megvolnánk, mormogom és gereblyét ragadok. Ekkor vidám tülkölés hallik a kertkapu felől. A vadonat Ladából mosolyogva pattan elő Helmuth és Anette. Úgy nézek rájuk, mint egy kaukázusi jedire.
- Ti itt?
- Mi már nem tudnánk megszokni odaát - sóhajt Helmuth, és büszkén a kocsi volánjára csippenti a balatonarácsi Shell boltban vásárolt türkizkék műszőrme volánvédőt.